Nem csak szerintünk hasznos a külső HDD

Hogy van még létjogosultságuk a fent említett megoldások mellett, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az egyre növekvő kapacitásuk, ezzel párhuzamosan csökkenő méretük és mérséklődő áruk. Kíváncsiak voltunk rá, hogy milyenek napjaink külső merevlemezei, ezért ki is próbáltunk néhányat.

Töretlenül növekszik az igény a mobil tárolási lehetőségekre, melyek nagy kapacitást kínálnak amellett, hogy bárhol, szerelés nélkül üzembe helyezhetjük őket. Ezek a külső merevlemezek, melyek évekkel megelőzték a pendrive-ok megjelenését, ám a fejlettebb (és sokak szerint jobb) technológia mégsem tudta kiszorítani a nagyfatert. Mi ennek az oka? Az, hogy a flash memóriák lényegesen drágábbak. Nézzük csak meg, hogy milyen méretű külső HDD-t kapunk egy 32 gigabájtos pendrive áráért? 320 gigabájtosat? Nos, ezzel akár le is zárhatnánk a kérdést, de ha az ár nem volna elég érv, ráadásképp a kis USB kulcsok sebessége általánosságba véve csupán töredéke a mágneses elvű tárolóegységekének. Persze már javában hódítanak az SSD meghajtók is, melyekből szintén készül külső megoldás, ám attól függetlenül, hogy ezekre sebesség szempontjából nem lehet panasz – hisz lényegesen gyorsabbak lehetnek, mint a HDD-k -, aránytalanul drágábbak is. Úgy vélem a jelenlegi ár/érték arány mellett széles körben való elterjedésük még jócskán várat magára.

Ez tehát a magyarázat arra, hogy miért maradtak ennyire népszerűek a külső winchesterek, melyek egy adapter és egy USB kábel segítségével máris használatba vehetőek, mindenféle csavarozást mellőzve. De persze mi sem ugrunk vakon fejest a mélyvízbe, utánajártunk, hogy mit nyújtanak az ilyen merevlemezek. Ehhez összesen három terméket kaptunk kölcsön szeretett támogatónktól, a Computer Eporium Kft.-től.

Western Digital My Passport – útlevél a mobilitáshoz

A WD terméke első látásra felkeltette az érdeklődésemet. Kis méretével a tesztben szereplő három HDD közül egyértelműen a leghordozhatóbb, hiszen paraméterei bizony irigylésre méltóak; mindössze 110 milliméter hosszú, 83 milliméter széles és alig 15 milliméter vastag, mindezt 20 dekagrammos súly mellett. Ezek a tulajdonságok lehetővé teszik, hogy akár a zsebünkben is akárhová magunkkal vigyük.

Western Digital My Passport 250 GB

A csomagolást felnyitva örömmel vehetjük észre, hogy nyoma sincs külső adapternek, az adatkapcsolatot és az áramellátást is mindössze egyetlen egy 2.0-ás USB kábel segítségével biztosíthatjuk. Ennek fényében a három termék közül használnunk is ezt lesz a legegyszerűbb, elég csak a kábel mini végét csatlakoztatnunk az eszközbe, majd a másik, normálméretű csatlakozóját a számítógéphez, s néhány másodperc múlva már működik is a készülék. Egyik legnagyobb előnye tehát a parányi mérete mellett a minimális fogyasztás, ami meglepő módon nem csak az általunk is nyüstölt 250 gigabájtos kivitelre igaz, de a sorozat legnagyobb kapacitását is nyújtó 650 gigabájtos modellre egyaránt.

A My Passport színválasztéka

Az említett kábelen kívül a készülékhez mellékelve csak egy rövid használati útmutatót kapunk, az utolsó extrát pedig már magán a merevlemezen találjuk, egy program telepítőjében. Ez nem más, mint a SmartWare névre keresztelt alkalmazás, ami egy nagyon sokoldalú és hasznos szoftver. Nem csak általános fájlkezelőként használható, de képes biztonsági mentés létrehozására, régi, már törölt fájlok visszaállítására és eltűnt adatok keresésére is amellett, hogy itt végezhetjük el a merevlemez teljes konfigurálását, és állíthatjuk be a biztonsági protokollokat.

A WD standja; a srác kezében ott figyelnek az "útlevelek"

A design-ról nem lehet túl sok szót ejteni egy 2,5”-os meghajtó esetében, hiszen méretéből fakadóan korlátozottak a tervezők lehetőségei. Egyszerű, lekerekített formákkal domborít a meghajtó, de azok legalább valóan tetszetősek. Hölgyeknek azonban fontos lehet, hogy jelentős színválaszték is a vásárlók rendelkezésére áll, így a kis nyuszkók akár „rózsaszínecskében” is megvásárolhatják maguknak. Ám a világító, villogó elemeket kedvelő férfiszemeknek is kedvez a WD ezen példánya, hiszen alaphelyzetben egy USB logot ábrázoló LED világít folyamatosan, melyből az derül ki, hogy áram alatt van a merevlemez. Miközben pedig dolgoztatjuk a meghajtót, ugyan ez a visszajelző villogni kezd. Tekintve, hogy a My Passport meglepően csendes használat közben, erre szükség is van, mert ha nem lenne rajta az állapot-visszajelző, bizony észre sem vennénk, hogy üzemel.

Nem csak csendes, de rezonanciától is mentes. A benne forgó alkatrészek mozgása ellenére sem rezonál túlzottan a külseje.

Seagate FreeAgent PRO – ezzel ölni is lehetne!

A FreeAgent engem leginkább valami idegen artifact-ra emlékeztetett mikor előbányásztam a csomagolásából, de ez nem is csoda, hiszen nem hétköznapi alakkal áldotta meg a sors, avagy a tervezői. Ráadásul viszonylag nehézre sikeredett ez a meghajtó, ami egy hasonló kapacitású de belső HDD-vel történő összehasonlításkor bizony érdekes tény. A burkolat 175 x 33,7 x 172 milliméteres méretet tudhat magáénak, 1390 grammos súly mellett. Ám a design és a funkcionalitás kárpótol minket, hisz a különleges, legömbölyített formavilággal akár az asztal díszévé is válhat a termék, főleg ha a világító elemekre gondolok. Ugyanis a készülék felső része, és az előlapon elhelyezett márkajelzés sárga fényárban úszik, miután áram alá helyeztük a készüléket és csatlakoztattuk azt a számítógéphez.

Seagate FreeAgent Pro - nagy, minden szempontból

Bár ez az eszköz méret és tárolókapacitás (750 GB) tekintetében egyaránt valóban a legnagyobb a kipróbált HDD-k között, azért kiderült, hogy más érdeme is akad, ugyanis a legtöbb extrát is a magénak tudhatja. A talpként funkcionáló részen nem csak a két alapcsatlakozót találunk, de az USB 2.0 mini vége és a külső adapter bemenete mellett rendelkezésre áll egy FireWire 400-as és egy eSata port is, ami lehetővé teszi, hogy gyakorlatilag bármilyen mai külső csatlakoztatási lehetőséget igénybe vehessünk a használatához. Bár a termék nem rendelkezik a nemrégiben terjedni kezdő USB 3.0 csatolóval, azért annak elődjénél lényegesen nagyobb adatátviteli sebességet csikarhatunk ki a merevlemezből, hála az említett FireWire lehetőségnek. Ilyen típusú csatlakozót szerencsére már bármilyen, akár belépő szintű olcsó alaplapon is találunk.

Nem kevesebb, mint 750 gigabájt

A termék legfőbb negatívuma, hogy viszonylag hangosan üzemel, és közben nagyon rezonál. Ha becsukott szemmel érintjük meg a felületét, egy kisebb légkalapács képe tűnik fel zárt szemhéjaink alatt. Engem kifejezetten bosszantott, mert az egész asztallapot képes volt megrezgetni. De legalább nem melegszik túlzottan.

Mybook 500 GB – majdnem belelapoztam

A Mybook találó elnevezést tudhat magáénak, hiszen méreteivel valóban egy vaskos, összecsukott könyvre emlékeztet (leginkább a Gárdonyi féle Egri Csillagok jut az eszembe róla). Négyzetes, hátul lekerekített alakján változatosságot csak a szellőzőrácsok összevisszasága jelent, no meg az előlap közepére biggyesztett kék színű led, ami az eszköz állapotát jelzi vissza az érdeklődő felhasználónak. Érzem én, hogy írnom kellene még a megjelenéséről valamit, csak hát egy féltégláról viszonylag nehéz volna egy féloldalas esztétikai jellemzést összerittyenteni. Ám mivel emiatt kénytelen vagyok a technikai dolgokra terelni a szót, rögtön meg is jegyezném, hogy a felső részen, kicsit összekuszálva elhelyezett szellőzőkre szükség is van, mert már a burkolat érintése is kellemes (?) melegséggel tölti el az ujjainkat, akkor vajon milyen hőfokok uralkodhatnak a termék belsejében? Zajszintje tűrhető, de a többi tesztalanyhoz képest azért hangosabban duruzsol, de még mindig vibrál az asztal kezeink alatt annyira, mint a FreeAgent-nek hála.

Western Digital - MyBook

Sajnos ez a HDD nem rendelkezik extra csatlakozásokkal, azaz csak USB 2.0 porton keresztül bírhatjuk működésre. Emellett csak az adapter számára fenntartott bement árválkodik a készülékházon. De lévén Western Digital gyártmány, a MyBook is tartalmazza a MyPassport-nál már említett SmartWare programot.

Sebességteszt

A mezőny legkisebb tagja a tesztben 24 megabájtos adatátviteli sebességet ért el a 2,6 gigabájtos fájl másolása közben, amit a tesztgép beépített merevlemezéről másoltunk rá. A művelettel 2:02 alatt végzett az eszköz. 600 megabájtnyi kisméretű fájl másolását mindössze 35 másodperc alatt sikerült befejeznie, átlagosan 18 és fél MB/S sebességgel.

A Freeagent Pro átlagosan 26 megabájt másolási sebességet produkált másodpercenként, ám a 2,6 GB-os fájlt tovább tartott átmásolnia (2:14), mint a WD MyPassport-nak, mert a sebesség eleinte ingadozott, volt hogy 7 mega alá csökkent. Ez többszöri próbálkozás után is így történt, tehát valószínűleg a munka megkezdésekor a fejek lassabban pozícionálódnak, mint a másik két versenytársban, viszont amikor már megfelelően helyezkedtek el némileg gyorsabb műveletvégzésre képes, mint azok. A 600 megabájtnyi kismérető fájlválogatást 39 másodperc alatt sikerült leklónoznunk a beépített egységről a Freeagentre.

A Mybook majdnem olyan gyors volt mint a Seagate megoldása, hiszen nagyfájlunk másolása 1:59 másodperc alatt végbement, 24 MB/Sec sebesség mellett, ami csak két megabájttal kevesebb, mint a rivális által nyújtott átlagos érték. Az apróbb fájloknak azonban csak 31 és fél másodperc kellett, ami azt jelenti, hogy ebből a szempontból gyorsabb volt ez a meghajtó.

Konklúzió

Vásárlóként én egyértelműen a Western Digital Mypassport mellett döntenék, hiszen kellően gyors, parányi és elég nagy tárkapacitást is nyújt ahhoz, hogy tökéletes társunk legyen a mobilitásban. A másik két termék sem rossz, csak azok külső mivoltuk ellenére sem a mobilitás jegyében készültek. Ahhoz nagyok, túl sok a macera a mellékelt adapterükkel és a súlyuk sem teszi őket igazán hordozhatóvá. Ha otthoni vagy irodai gépünkhöz szeretnénk tárhely bővítés gyanánt beszerezni valamelyiküket, de nem akarjuk megbontani a gépházat, úgy tökéletes megoldásnak minősülnek, sőt még az asztalunkat is ékesíthetik. Egyébiránt kevésbé hasznosak, mint a 2,5 colos meghajtó.

A rajz megmaradt, néhány dolog elméletileg változott

A grafikus vezérlőről már elmélkedtünk egy jót, ám most látszólag belerondítottak logikusnak tűnő gondolatmenetünkbe, mivel megcáfolták a 192 bites memóriainterfészre vonatkozó elképzeléseinket. A 40 nanométeres GF106-os chiphez ugyanis a jelenlegi állás szerint 128 bites adatsínen keresztül kapcsolódik majd az 1 gigabájtnyi GDDR5-ös memória. A CUDA magok számáról nem szól az aktuális fáma, de a grafikus processzor magjának órajeléről annál inkább, ezt 789 MHz-re saccolják. Annak viszont örülünk, hogy a Fermis memóriavezérlővel kapcsolatban igazunk volt, az tényleg nem támogatja a 3,8 GHz-es memória órajelet. Ennek tudatában nem meglepő, hogy a chipek 3760 MHz-re lesznek belőve, mert így még épp stabilan képesek tenni a dolgukat. Mindazonáltal fenemód elszomorodtunk, a GTS 450 sokkal gyengébb lehet, mint vártuk. Mi bizony reméltük, hogy az ilyen fokú butítást csak egy következő, még kisebb és egyben olcsóbb kártyán alkalmaznak majd, de sajnos eddig az a legvalószínűbb, hogy nem lesz igazunk. Minden esetre még senki se veszítse el a reményt, az még ott pislog a sarokban, mivel a fent elregélt specifikáció sem szent írás, egyelőre nem hivatalos forrásból származik.

A megjelenés idejét illető feltételezések egyébként nem változtak, csak átestek egy kis pontosításon – bár ez még elég túlzó kifejezés ide. Most a „valamikor szeptemberben” helyett szeptember közepét jelölték meg reális debütálási időszakként. Az 5700-as Radeonok ellenfele reményeink szerint valamivel 150 dollár alatt már megvásárolható lesz.

Nem nagyon kell mást hozzáfűzni...

A méltán elismert gyártó a mai napon prezentálta a világnak (de főleg Amerikának) legújabb gyöngyszemét, az A20 típusjelzésű, mikrofonnal ellátott fülhallgatót – avagy headsetet, ami persze csúcsabb az eddigi csúcsminőségnél is. Az illetékesek szerint ugyanis ez a termék az eddigi legjobb a fülön hallgatható eszközpalettájukon, ami rendkívüli mértékben képes kizárni a külvilág zajait, tökéletes hangminőséget biztosít; legyen szó lejátszott avagy mikrofonnal továbbított hallanivalóról, és nem utolsó sorban királyi kényelemmel szolgál. Ráadásul, mint ahogy a séf a csipetnyi tökéletesítő fűszert a ház specialitására, a Bose úgy helyezi fel a prémiumság koronáját saját produktumára, ami itt nem más, mint egy Bluetooth kommunikációs interfész – természetesen felárért cserébe.

Bose A20 - ilyen fejre, ugyan minek?!

A közzétett marketinghablatyot most mellőzném, ám a fontos részleteket nem hanyagoljuk. Az A20 a QuietComfort 15 fülhallgatók technológiájára támaszkodik, már ami az aktív zajszűrést illeti, ám ezen felül egy halom más újítást is felvonultat annak érdekében, hogy elkényeztesse viselőjét. Ilyen az új fülpárna, ami nem csak a kényelem fokozása miatt lett továbbfejlesztve, de növeli a passzív, azaz nem elektronikai úton történő zajszűrést is. Ezen felül az új készülék több csatlakoztatási lehetőséget kínál a hagyományos 3.5 milliméteres dugó mellett.

Az A2 headset 5 év garanciával és 1,095 vagy 995 dolláros árcédulával érkezik attól függően, hogy a vásárló igényt tart-e a Bluetooth modulra, ami többek között mobiltelefonokkal történő használatot is lehetővé tesz. Attól tartok pazarlás volna ezt a cuccot StarCraft II közben használni, ettől függetlenül mégis zokszó nélkül elfogadnánk egy darabot belőle. Gondolom Ti is…

A sorrend csökkenő, a képen látható GTX 460 után 450, de GTS

Az új termék elméletileg a 100 illetve 200 dolláros szegmensben állít majd konkurenciát a már meglévő ATI termékeknek. Viszont bárhonnan nézzük, egy 100 dolláros rést egy kártya egyedül képtelen lenne betömni, nem csoda hát, hogy máris pletykálni kezdtek egy második olcsó Fermis kártyáról is. Mindazonáltal hivatalosan még a GTS 450 sem létezik, tehát ne rohanjunk ennyire előre. Foglalkozzunk inkább azokkal a nyomtatott áramköri lapokat ábrázoló tervekkel, melyek nemrég kerültek közkézre.

A PCB GPU felőli oldala

Persze a két felvételt nálunk avatottabb szemek is rögvest megvizsgálták, s azon nyomban levonták az első következtetéseket. Ahogy az a fenti képen látható, a grafikus processzort hat darab memóriachip veszi körül.  Ez elméletileg kizárja, hogy a mérnökök 128 bites memóriabuszt alkalmaznának a GPU és a memória összekapcsolására.  Ez a buszszélesség egyébként sem lenne előnyös, hiszen a Fermi kártyák memóriavezérlője eddig különféle technikai problémák miatt nem volt alkalmas a 3,8 gigahertznél magasabb effektív órajelen üzemeltetett GDDR5-ös chipekel való együttműködésre – és ez vélhetően máig sem változott. (Érdekességképp elárulom, hogy az ATI féle HD 5770-es Radeonok memóriavezérlői még a 4,8 GHz-es effektív órajellel is könnyedén megbirkóznak.) Szóval a probléma enyhítésére vélhetően 192 bites memóriabuszt vetnek be a szakemberek, ezzel biztosítva, hogy az alacsonyabb órajel ne jelentsen teljesítménycsökkenést. A további spekulálás eredménye, hogy három memóriacsatornát és ugyanennyi ROP blokkot sejtenek, ami így 24 blending egységet jelentene. (A feltételezett második kártyán – ami a HD 5750 ellenfele lehet majd – egyébként nem kizárt, hogy mégiscsak 128 bites memóriabuszt használnak majd, hiszen ott a 3,8 GHz alatti memória-órajel is elegendőnek bizonyulhat. E mellé azonban 16 darab blending egységet jósolnak.)

A kártya többi része erősen kérdéses, de a legnagyobb kérdőjelet mégis a grafikus processzor adja. Egyelőre nem tisztázott, hogy a GF100-as vagy az újabb (GTX 460-hoz készített) GF104-es GPU-t butítják az új termékhez. Ha logikusan gondolkodunk, akkor egyértelműen a GF104-re tippelünk, de igazság szerint az Nvidia nem mindig logikusan fejleszt. Azonban a legutóbb kiadott GPU alkalmasabbnak tűnik a középkategóriás piacon történő versengésre. Szóval ha ezt a példányt vesszük számításba, akkor 192 darab CUDA magot és 32 textúrázó csatornát kaphatunk eredményül a butítást követően. Ráadásul ebből az állapotból kiindulva a fejlesztők a későbbiekben szabadon letilthatnak még egy shader multiproceszort, így eredményezve egy 144 CUDA maggal és 24 textúrázóval operáló terméket, ami lehetne a fent már kétszer is említett második „kis” GeForce.  Visszatérve a GTS 450 feltételezett GPU-jára; a lehetséges órajelekről eddig nem esett szó. Elképzelhető, hogy a GPU magja körülbelül 800 MHz-en ketyeg majd, míg a korábban megjelent testvérkártyák értékei alapján a shader órajelet 1600 MHz-re saccolják.

A PCB hátoldala

A képeket tovább szemlélve kiderül, hogy kimenetek termén nem lesz változás, s a már megszokott két DVI kimenet és egy HDMI port kombó marad továbbra is. A tápellátásról a nyomtatott áramkör végébe elhelyezett 6 tűs PCI Express konnektoron keresztül gondoskodhatunk. Bár örömteli hír, hogy egy ilyen csatlakozó is elég lesz az új kártya etetésére, sajnos a várható TDP-t egyelőre még nem nagyon tippelte meg senki, de nagyjából 100-130 Wattra számítunk. A GF106-os grafikus processzorra építkező kártyák elméletileg valamikor szeptemberben startolnak, s azután már csak a GF108 marad, és az Nvidia Fermi termékcsalád teljessé válik. Persze ultrabrutál két GPU-s szörnyek még elvétve feltűnhetnek, de ez már a jövő zenéje, előbb az alap kínálat legyen komplett.

"Hell, it's about time!"

A StarCraftot még az olyan játékosok is türelmetlenül várják, akik igazából semmilyen más stratégiai programra nem kíváncsiak (na jó, esetleg még a WarCraftra), de a 98-aban megjelent kaland mindenkinek a szívébe lopta magát, mert története, hangulata páratlan volt. Tekintve, hogy a mai napig több mint 10 milliót adtak el belőle, joggal számítunk rá, hogy a második rész is legalább ennyire sikeres lesz. Szerencsére ez rövidesen kiderül, mert az iszonyatosan hosszú fejlesztési időnek vége, már csak két éjszakát kell álmatlanságtól szenvedve átforgolódnunk, és megkaparinthatjuk a legenda egy újabb darabját.

Bár kicsit még most is mogorvák vagyunk amiért három részre vágták a történetet, s a most megjelenő Wings of Liberty egyszemélyes kampányában csak az emberiség útját egyengethetjük a háború ösvényén, megnyugtat minket a tudat, hogy a Blizzard eddig még sosem adott ki rossz játékot a kezei közül, szóval 99,9% százalék, hogy nem csinál rossz boltot az, aki megvásárolja a három epizódra szeletelt StrarCraft II-őt. A szócséplés után pedig íme az örömteli esemény okán kiadott félperces TV spot, amit a hátralévő két napban még vagy százszor meg fogtok nézni. Ja és ne feledjétek,” War is coming!”

Hol van már a 650 megabájtos CD korszak? Öregszem...

Természetesen írható lemezről beszélünk, ami jelen állás szerint szeptemberben mutatkozhat be legkorábban, akkor is csak Japánban. A terméknek van szép kódneve is; BRV100HCPWB1A, ami megerősíti a 100 gigabájtos tárolókapacitást, de az nem derül ki belőle, hogy hányszoros sebességgel pörkölhetjük az új típusú lemezeket. Szerencsére a gyártó munkatársai nem titkolóznak, így elárulták, hogy 2x-es sőt 4x-es írási sebességet is támogat a korong. A fenti adatok eszembe juttatták a régi szép (?) időket, amikor egy 650 megabájtos CD-t írtunk ilyen sebességgel, és egy óráig is eltartott, mégis örültünk – pedig az erre alkalmas készülék közel 70 ezer forintba került, és akkor ez az összeg nem annyit ért, mint mostanság. Közben persze nem nyúlhattunk a géphez, még csak zenét sem hallgathattunk, mert azt a procedúra fagyással jutalmazta, és senki sem szerette gyűjteni a mérgében összetördelt CD-ket, főleg mivel elég borsos áruk volt, és nem álltak rendelkezésre külföldi webshopok, ahonnan fillérekért beszerezhettük volna a nyersanyagot, sőt hozzáteszem, internet hozzáféréssel sem rendelkeztünk. Természetesen nem ártott minden egyes CD megírása után újraindítani a masinát, hogy ne sokalljon be az akkori ablakos operációsrendszer. Kijelenthetjük tehát, hogy az archiválás akkoriban még egész napos és drága elfoglaltságnak számított.

Visszatérve az új termékre, ami szinte már winchesternyi kapacitást kínál; használatához szükségünk lesz egy BDXL formátumot támogató olvasó/író készülékre, vagyis a lemezhez nem lesz elég a hagyományos Blu-ray meghajtók megléte, újra kell cserélnünk azokat, amennyiben 100 gigabájtot akarunk egy korongra sűríteni. Bár az új lemez árát nem említették, mi azért megtippelünk egy 50 dollár körüli összeget, ami darabonként értendő. Nem valószínű, hogy egyhamar fogunk belőle 50 vagy 25 darabos hengeres kiszerelést vásárolni, főleg, hogy a nyersanyag árának figyelembevételével a meghajtó vételi összegére gondolni sem merünk.

Creative SoundBlaster szikla edisön

Ismeritek a reklámot, amiben a légfrissítőt szuvenírnek álcázzák és a különféle nyaralásokon szerzett kövek közzé rejtik? Nos, amellett, hogy idétlen egy találmány, úgy tűnik már a szórakoztató elektronika világában is találkozhatunk hasonlóval. A Creative munkatársainak ezek szerint tetszett az alapötlet, ezért elkészítették a Sound Blaster Wireless Outdoor Rock Speaker névre keresztelt alkalmatosságot. Ahogy a termék nevéből már nyilván leszűrtétek, a hangszórót kültéri felhasználásra készítették fel, ezért nem csoda, hogy mellőzi a vezetékeket, és még vízálló is. (Mondjuk, azért arra kíváncsi lennék, hogy miként állna ellen az országunkra mostanában jellemző időjárásnak.)

Az őrült kreáció egyébként valóban része lehet a díszkertnek, mivel eléggé méretes, hisz 30.5 x 28.5 x 35 centiméteres kiterjedése van, emellett még nehéz is, nem kevesebb, mint 6.3 kilogramm a súlya. Ehhez képest a teljesítménye nem nevezhető kiemelkedőnek, hiszen csatornánként 20 Wattot képes leadni, de tartalmaz egy 165 milliméteres mélyhangszórót, és két csipogót is. A zene lejátszására alkalmas készülékekkel – akár PC-vel vagy bármi más, vezetéknélküli kapcsolatot biztosítani képes berendezéssel – 2.4 GHz-es wireless technológiával kommunikál, mindezt teszi 30 méteres hatótávolsággal. Az üzemeltetés egy mellékelt Li-ion akkumulátorról történik, ami leszerelhető és persze újratölthető.

Szóval nem elég, hogy már azon ritka alkalmakkor, amikor tv előtt járok is a „légfrissítő, ami nem látszik légfrissítőnek” típusú mondatokkal bombázzák szerencsétlen szürkeállományomat agymosás címén, külföldön már elérhető a hangszóró, ami nem látszik hangszórónak, „mindössze” 200 dolláros áron.

A parancsnok halott, és élvezi

A marketinghadjárat részét képező hangulatos előzetesek nem hazudtak, a parancsnok meghal, s erre a jelentőségteljes eseményre nem is kell sokáig várnunk, hisz már a játék legelején szembesülünk halandóságunkkal. Shepard a Citadella megmentése után nem dől hátra a parancsnoki kabin kényelmes foteljében, a tőle várható elhivatottsággal folytatja hadjáratát a rabszolgasorsba taszított Geth sereg ellen, akik a Fejedelem pusztulásával szétszéledtek a galaxisok között. Felkutatásuk közben azonban új ellenséggel szembesül: egy eddig sosem látott, hatalmas űrhajó bukkan fel a semmiből, közvetlenül a Normandy kéken izzó hajtóművei mögött. Rögvest egyértelművé válik a parancsnoknak és a cirkáló legénységnek egyaránt; nem emberi kéz építette a monstrumot, ami egyértelműen nem véletlenül tűnt fel a végtelen űr ezen szegletében. Bárki is irányítja a technológiailag fényévekkel fejlettebb hajót, célja elpusztítani azt az embert, aki térdre kényszerítette a pusztítók egyik legnagyobbikát.

A támadó látszólag nem a Pusztítók közül való, mégis úgy tűnik köze van az ősi mechanikus fajhoz, hiszen a felbukkanását követő harmadik másodpercen féktelen erejű támadást indít a védtelennek bizonyuló Normandy ellen, s mindössze egyetlen találat elég ahhoz, hogy az emberiség nagy becsben tartott hajójának burkolata felhasadjon, utat engedve a legénységnek a halált jelentő semmibe, ahová a vákuum rántja őket. A parancsnok minden erőfeszítése ellenére kénytelen tudomásul venni, hogy nem menthet meg mindenkit, de jó vezetőhöz méltóan igyekszik nem hátrahagyni senkit sem. Az utolsó előtti pillanatban indul vissza Joker-ért, a hajó nélkülözhetetlen pilótájáért, aki közismert betegsége miatt nem volna képes önállóan, időben eljutni a mentőkabinokhoz, főleg mivel körülötte lassacskán apró darabokra robban szeretett hajója.

Shepard még időben betuszkolja bajtársát az utolsó épp kabinba, de ekkor csap le harmadjára, és egyben utoljára a megállíthatatlan csatahajó; a Normandy-t végleg megsemmisítik a hatalmas robbanások, melyek egyúttal a hős férfit is eltaszítják a túlélés lehetőségétől, távol a mentőkomptól, s a biztonságban elszáguldó társaitól. Egyedül marad a csillagokkal és a néma csönddel, ami fagyosan körülöleli, s lassan, kegyetlenül megfolytja, ahogy tovasodródik az űr sötétjében.

Hüledező szempárral bámultam végig a meglepő jeleneteket, melyek végén egy hangyányi elkeseredés és kétkedés vegyült a bevezető képsorok által előidézett izgalmamba: akkor most ennyi volt szeretett parancsnokunk szerepe? Nem! 2 évvel később ugyanis folytatódik a történet, mert félreállításunk csupán ideiglenesre sikeredett, hála a rosszhírű Cerberus forrásainak. Ez a szervezet ugyanis szépen begyűjti főhősünk testét, majd pénzt, szakembereket, technológiát nem sajnálva azon fáradoznak az időközben eltelt évek alatt, hogy a holtból élőt varázsoljanak: így térhet vissza Shepard, némileg felturbózva a tettek és persze a harc mezejére. Érthető módon ez utóbbi mondaton van a hangsúly, hisz a szervezet nem csupán a két szép szeméért rántotta vissza az élők sorába a legendás parancsnokot, feladatot bíznak rá, nem is akármilyet.

Emberek által lakott kolóniák tűnnek el nyomtalanul, s látszólag ok nélkül, hisz összecsapásra, fosztogatásra utaló jeleket egyáltalán nem lehet felfedezni a szóban forgó területeken. Minden érintetlenül marad a furcsa események nyomán, pusztán az ott élő emberek tűnnek el szőrén szálán, szó szerint, hiszen a környező bolygókon honoló más fajok telepesei békében éldegélnek, még csak hírből sem hallván a furcsa eseményekről. Shepard elsődleges célja utánajárni a rejtélynek. Érdekes és izgalmas az alapkoncepció, ám mégsem ez lesz a leghangsúlyosabb a játékban…

Csapatépítés

Bár a parancsnok önmagában is jelentős pusztító erőt képvisel, azért a Reaper hordával nem vehetné fel a versenyt egyedül, már csak a méretarányosságban fellelhető különbségek miatt sem. Szüksége lesz tehát egy megbízható, mindenre elszánt tagokból álló csapatra, akik tűzbe, olybá tűnik emellett némi szintetikus geth bélbe és más fajok vérébe is tennék a kezüket érte, s az általa képviselt és megtestesített célért. Jogosan vonhatnánk fel kérdőn valamelyik szemöldökünk azon töprengve, hogy hová tűnt a Normandia legénysége, amit ugye szintén kőkemény munkával toboroztunk össze, s mentettünk meg a második rész elején, de a válasz egyszerű és egy picit kiábrándító is valahol; két év nagy idő, a régi arcok más szerepet kaptak, megvan az egyéni missziójuk, amit ezúttal nem adhatnak fel holmi öngyilkos küldetésért. Ezért irányító kezeink alatt Shepard egy sokkal ütősebb, de hasonlóan szimpatikus gárdát szed össze, hogy kaján vigyorral a képén odabökje az „öreg motorosoknak”: mégis kinek kellenek ilyen elpuhult társak, mint amilyenek ti vagytok?

Nos tehát a játék egyik leglényegesebb feladata a halálosztó brigád összeverbuválása, amihez persze nem elegendő feladni egy hirdetést a Cerberus hálózatán, be kell utaznunk a Milky-Way zegét zugát, ami nem lesz olyan egyszerű, mint amilyen az azonos névre keresztelt tejbevonóval mártott szelet elfogyasztása alapesetben lenne.

Hála a tervezőnek – jaj elnézést, az egy másik történet -, nem egymagunk kell kiderítenünk merre tanyáznak leendő partnereink, ebben szerencsére segítségünkre lesz az Illusive Man néven ismert, vagy inkább számon tartott férfi, akinek az életünket is köszönhetjük, bár ha őszinték akarunk lenni, Shepard visszarántása az élők sorába, számára csupán egyfajta megtérülő befektetés. Azonban nekünk nincs időnk ezzel törődni, hisz az általa vázolt fenyegetés a Fejedelemmel való találkozásra alapozva valós és minden eddiginél nagyobb.

>> A Mass Effect második epizódjában nem ér véget a csapatépítés a különféle nehézfiúk és lányok puszta beszervezésével, lojalitásukat is ki kell érdemelnünk. Ez általában (pontosabban fogalmazva mindig) annyiból áll, hogy szívességet teszünk a frissen betársult embereinknek. A kérések eltérőek lehetnek, de a teljesítésükhöz és a csapattársak végső elégedettségéhez vezető út – egy kivételtől eltekintve – halomra lőtt ellenségekkel van kikövezve. (?) Bár akadnak nagyon hangulatos mellékszálak, azért az nagyon zavaró, hogy csak egyetlen egy esetben tudunk segítő jobbot nyújtani fegyverhasználat nélkül. <<

A régi önmagam is itt van valahol

A játékvilágban talán példátlan megoldás, amit a Mass Effect 2 kínál, de minden esetre jómagam eddig még nem találkoztam olyan programmal, ami lehetővé tette volna azt, hogy az első részben alakított, formált karakterünket átintegráljuk a folytatásba. Nos, a BioWare úgy döntött megcsinálja, ami megkérdőjelezhetetlenül nagyszerű lépés, csak sajnos többnyire fölösleges. Miért mondom ezt? Magamból kiindulva tettem ilyen kijelentést, mert úgy vélem kevés embernek van meg a két évvel ezelőtti játékállása valahol elrejtve a merevlemezén. Igaz, ami igaz, én is őrizgettem legalább egy évig, hátha újra betöltöm valamelyiket, de ez nem történt meg, aztán valamikor a megabájtok óvatos felszabadításakor csak sikerült törölnöm azokat. Persze éreztem én késztetést a volt Shepard reprodukálására, de a – hasraütök és mondjuk – 40 óra játékidő egy picit eltántorított. Körülbelül 6 óránál feladtam az első epizód újrajátszását, így azon extrák nélkül voltam kénytelen belevágni az új kalandba, melyeket az első felvonás mentése biztosított volna.

Egy régi ismerős

Ezekkel egyetemben a döntéseim is a semmi martalékává váltak baklövésem nyomán, tehát kénytelen voltam elfogadni, hogy a fejlesztők alapesetben némileg másképp képzelték el a Mass Effect végkimenetelét mint én. Wrex sajnos a mentéseim híján halottá nyilvánítódott, holott én egy 20 perces szócsata árán megmentettem, így kicsit igazságtalannak éreztem, mikor egyes Krogan-ok a fejemhez vágták hidegre tételét. – Rossz Error, rossz Error – ostoroztam magamat újfent, amiért óvatlanul megszabadultam az archivált játékállásomtól. Viszont örömmel fogadtam, hogy a drága Ashley Williams lepedőakrobata segédem, – vagy ahogy az ügyvezető úr fogalmazott egyszer: „hálótársnőm” – nem esett áldozatául a BioWare sztorivezetésének, nem úgy, mint a Citadellán székelő tanács. Megnyugodtam hát; ezek szerint a készítők sem élnek melegebb éghajlaton mint én, s Alenko-t inkább tudták nélkülözni, mint a csinos domborulatokkal megáldott katonahölgyet.

Kínos meglepetés is lesz

Az általunk alakított történet megjegyzésén kívül más haszna is van a mentések átörökítésének, hiszen ezáltal kezdéskor több pontot oszthatunk szét Shepard képességei között, valamint a Renegade és Paragon pontjaink is megmaradnak, így kapásból több mondanivaló lesz nyitva a zseniális párbeszédekből mindkét oldalon, attól függően persze, hogy mennyire voltunk hírók vagy badass katonák, esetleg a kettő között lavírozó semleges Shepard-ok. S hogy teljes legyen a kép, azok is örülhetnek, akik régebben egyedileg megtervezett külsővel indultak el világegyetemet megmenteni, hisz mentéseiknek hála megmarad az összeoperált arc és a választott nem is – hisz akár egy csinos parancsnok hölgy testébe is belebújhattunk, ha úgy tartotta kedvünk -, és ezzel együtt kasztunk is, amit a második rész elején értelemszerűen meg is változtathatunk.

Még mindig RPG

A Mass Effect 2-ben bár az ígéreteknek megfelelően valóban nagyobb figyelmet kapott az intenzív akció és a pörgősebb játékmenet, azért a szerepjátékos elemek is szép számban képviseltetik magukat. Mikor ezt a virtuális papírra vetettem, nem kifejezetten a szintlépésre vagy a tapasztalati pontok gyűjtögetésére gondoltam, hisz ezek a dolgok minden ilyen műfajú játék sajátjai. Sokkal fontosabb számomra a méltán népszerű és kiemelt párbeszédrendszer, amire a legjellemzőbb a változatosság és a minden mondat hangban való megelevenedése. Persze ez mit sem érne, ha néhány másodperc alatt átgaloppolhatnánk ezeken a részeken, szerencsére az új epizódban is példásan megírt eszmecseréket koordinálhatunk egerünk segítségével, akár több tíz percen keresztül is. Túlzás nélkül előfordulhat, hogy egy beszélgetés 30 percnyi dialógus után ér véget, persze annak függvényében, hogy mennyire részletesen adjuk elő a mondókánkat, s hogy mennyire vagyunk kíváncsiak mások történeteire és a körülöttünk zajló eseményekre. A temérdek válaszlehetőséget már nem is emlegetem fel, mint ahogy azt sem, hogy választott mondataink társaink felénk tanúsított érzelmeire is alaposan kihatnak majd. Egy nehezen megszerzett lojalitást akár egy rosszul megfogalmazott vagy időzített megjegyzéssel is eljátszhatunk, így nem árt odafigyelni arra, hogy mit és mikor mondunk.

Beszéljük meg, jó?

Ebben lehet nagy segítség a Renegade és a Paragon pontok gyűjtögetése is, amelyek újfent extra válaszlehetőségekkel kecsegtetnek. Amennyiben megfelelő szinten van valamelyik képességünk, egy mondattal véget vethetünk vitáknak, nézeteltéréseknek úgy, hogy mindenki elégedett legyen és senki se sértődjön meg. Viszont ha csak az alap lehetőségek közül választhatunk, valakinek a pártjára kell állnunk, s ez azt eredményezi, hogy a harmadik fél szépen megmutatja a középső ujját, s ha ez a bizonyos mutogató személy netalántán egy hölgy, biztosra vehetjük, hogy később akárhogy csorgatjuk a nyálunkat, nem fogjuk tudni ledumálni róla a bugyit.

A jócselekedetre sarkalló jelzés - a "gonosz" is ilyen, csak piros

S hogy a puszta beszélgetéseket kevésbé kedvelőknek se kelljen folyton a space-t csapkodniuk, a fejlesztők még inkább szabadjára engedték a fantáziájukat, és sikeresen megfűszerezték ezt az egészet, egy egyedi lehetőséggel. Ezentúl ugyanis alkalomadtán lehetőségünk nyílik különféle interakciókra a párbeszédek közben is, szintén a személyiségi pontjainkra alapozva. Néhány kulcsjelenet alatt megjelenik egy kék színű, a paragon lehetőséget szimbolizáló jel, vagy egy vörös, renegade cselekedetre felszólító logo, melyek felvillanásakor ha kattintunk az egér adott gombjával, félbeszakítjuk a cselekményt, s vagy egy érzelmekkel teli jeleneten keresztül ápolgathatjuk társaink lelkét és saját lelkiismeretünket, vagy egy izgalmas és néha megdöbbentően gonosz cselekedettel könnyíthetjük meg saját dolgunkat. A BioWare emberkéi még ezt is a lehető legegyszerűbben képzelték el, hisz nem kell Darth Vader módjára azon vívódnunk, hogy odacsapjunk avagy puszit dobáljunk, hiszen egyszerre csak egy ilyen közbevetésre van alkalmunk, így csak azt kell eldöntenünk, hogy élünk-e a felkínált lehetőséggel.

Parancsban az erő

Minden olyan játékban, ahol a program által irányított társakkal vállvetve kell megbirkóznunk az elénk gördülő akadályokkal, az átlagosnál is fontosabb a mesterséges intelligencia milyensége. Sok játékban a gép kontrollálta segítők több galibát okoznak mint hasznot, s jelenlétük inkább fusztrálja a játékost mintsem szórakoztatná. A Mass Effect 2 ilyen téren is megcsillogtatja tudását, így örömmel vehetjük tudomásul, hogy csapatunk tagjai mesterfokon űzik a harc mesterségét. Fedezékről fedezékre haladnak, pontosan céloznak és nem restek használni speciális képességeiket sem, melyek vitán felül nagyon hasznosak. Ráadásul kasztjuknak és specializációjuknak megfelelően viselkednek a harctéren, így tömegberohanós őrjöngést leginkább csak a Shotgunt és egyéb közelharci módszereket kedvelő Kroganoktól fogunk látni mindkét oldalon, viszont a ravasz mesterlövészek csak kényelmes távolságokból fognak csipkelődni, ahogy azt illik.

Mindezek fényében ki merem jelenteni, hogy embereink akkor sem lesznek sokkal hatékonyabbak, ha kezünkbe fogjuk a gyeplőt, s minden mozdulatukról mi magunk döntünk. Mert ugye ezt is megtehetjük, de sokszor épp elég lesz saját magunkkal foglalkoznunk egy nagyobb csetepaté közepén, s nem lesz időnk a társakkal való sakkozásra. Pedig jó BioWare játék lévén a ME2-ben is megállíthatjuk az időt, míg eldöntjük pontosan mit is akarunk kezdeni a nagyobb falatnak ígérkező ellenfelekkel. A Shift billentyűt nyomva tartva megjelenik a taktikai képernyő, melyen kiválaszthatjuk a használni kívánt csúzlinkat magunknak és társainknak is – ráadásul ha épp úgy tartja kedvünk, fegyvert cserélhetünk velük -,  s előre beállíthatjuk a következő lépésüket, már ami a speciális támadásaikat illeti. (Igaz fedezékbe is parancsolhatjuk őket, erre társanként rendelkezésre áll egy-egy gomb, de ezt csak valós időben tehetjük meg.) Ebben egyébként egy a kép felső-bal sarkába pozícionált action bar is a segítségünkre lesz, ahová WoW módra bepakolhatjuk az általunk favorizált képességeket, melyeket aztán szinte sajátként használhatunk. Nem kell hát mindent Shepardnak megtanulnia, a csapat így 3 az 1-ben funkcionál.

Take Cover!

A fedezékrendszer már az első epizódban is igen fontos tényező volt, hiszen jótékonyan segített megőrizni testi épségünket. Most sem lesz ez másképp, azzal a különbséggel, hogy néhány újítással is kiegészült a már meglévő rendszer. A ME2-ben részben automatikusan is használatba vehetjük a különféle menedékekként szolgáló helyeket, mint a GTA IV-ben vagy a Gears of Warban, amennyiben a csatamezőn keresztülvágtatva egyenesen egy ilyen helyet veszünk célba, a parancsnok tudván mi a dolga, magától bevágódik az adott tereptárgy mögé. Nem árt azért észben tartanunk, hogy nem minden fegyver elől leszünk biztonságban a különféle fedezékekben, ugyanis néhány frissiben debütált nehézfegyver még így is képes kifejteni kártékony hatását, még ha csak gyengítve is. Ezért kell folyamatosan váltogatni a biztonságosabb sarkokat, főleg olyankor, ha feltűnik egy-egy durva nehézfiú. Ezeket kivétel nélkül könnyű lesz beazonosítani.

Ami a nehézfegyvereket illeti, már csak ezek miatt is érdemes mezei katonát alakítanunk, és shooterként játszani a ME2-őt, mert teljesen új hangulatot kölcsönöz egy-egy harcnak. Jöhet bármi és ebből az akármiből akármennyi, nem érezzük azt, hogy mi lennénk veszélyben. Minden keményfiú sírva, kapálózva kezd majd rohanni előlünk, mint a Halo kis kék és rózsaszín szörnyecskéi, mikor előhúzzuk a hátunkra erősített csummogtatók valamelyikét! Legelőször egy gránátvetővel tömegoszlathatunk, majd később egy sugárfegyverre (nekem is van perzselőm, látod?) is rátehetjük a mancsunkat, amennyiben kihúzzuk az egyik új faj képviselőjének megmerevedett mellső végtagjából. Ez a típus egyébként úgy működik, mint bármelyik Unreal Tournamentben látott lézer, ami egy folyamatos sugár segítségével olvasztja le az ember fiának, vagy idegen lányának csontvázáról a mindent jól.

Tudnunk kell, hogy a többi ágyút nem szerezhetjük meg a harcmezőn rombolva, azokat csak kemény nyersanyagkészletek feláldozása árán vásárolhatjuk meg a Normandia fedélzetén, az Armory-ban. De annyi biztos, hogy érdemes emiatt néhány plusz percet eltöltenünk a bányászással, mert olyan eszközök birtokába juthatunk, melyekkel félelmetes sebzéseket oszthatunk ki és ezzel együtt problémaelhárító készségünk is jelentősen megnő. Persze a brutális powernek hátránya is akad, habár csak egy: ezekhez a fegyverekhez kevés a lőszer. Módunkban áll fejleszteni a tárkapacitást, de csak mértékkel és magas áron.

Érdekes megoldás egyébként, hogy a fegyvereknél elhagyták a túlmelegedés funkciót (aminek mi nagyon örülünk), pontosabban fogalmazva fejre állították a hagyományos működési elveket. Igazából nem lőszert kapkodunk fel a földről csúzliainkhoz, hanem hűtőtárakat, melyek használat közben lehűtik a gépezeteket. Ha hagyományos értelemben kifogytunk a skulóból, az azt jelenti a játékban, hogy zsizsa a fegyver. Erre azért volt szükség, hogy ne kelljen 34 féle töltényt keresgélnünk szerte a pályákon, s még ha nem is reális, de  belegondolva logikus és játékmenet szempontjából remek ötlet, mellyel maximálisan egyetértek.

Hackeld magad fejtörők

Az első részben látott megoldások a múlt maratalékaivá váltak, mostantól a zárt ajtókat és értékes tárgyakat rejtő széfeket két féle minijáték segítségével nyithatjuk ki. Mindkettő egyfajta kódfejtő procedúra.

A Hackelés első módja

Az első párosításokon alapszik, mint egy memóriajáték: a zöld körök fölé pozícionálva a kurzort megjelenik egy ábra, aminek meg kell találnunk a párját valahol a panelen szétszórt pontok alatt. Persze egyszerre csak egy jel látható, s keresés közben az összeset egy kör takarja el a szemünk elől.  Nem hibázhatunk, ha két eltérő ábrát próbálunk meg párosítani, rövidre zárjuk az áramkört, mivel a játék egy elektromos panelt szimbolizál.

A második minijáték

A második összehasonlítási képességünket teszi próbára, ugyanis a kép felső részében megjelenő képpel azonosat kell találnunk a folyamatosan göngyölödő adatfolyamban. Ezekből összesen hármat kell megtalálnunk, s máris miénk a jutalom. Hibázni maximum háromszor lehet, ám ilyenkor egy helyes találatot levon a program. Ez egy picit unalmasabb lesz az első változatnál, s sajnos gyakrabban is találkozunk vele, de tekintve, hogy általában széfek tartalmát rejtik el előlünk ily módon, kivétel nélkül megcsináljuk mindet, a kerekebbnél kerekebb pénzösszegek reményében. Egyébként mindkét feladattípus megoldására adott idő áll rendelkezésre, ami alatt teljesítenünk kell a fejtörőket, különben buktuk a dolgot. Érdemes a hackelés megkezdése előtt menteni, mert hibánkat végleges lezárással is jutalmazhatják.

Upgrade a lelke mindenek

A Mass Effect 2-ben eszközeinknek gyakorlatilag nincs olyan részlete, amit ne lehetne fejleszteni, jobbá tenni valamilyen erőforrás (pénz vagy nyersanyag) feláldozásával. Ilyen a fegyvereink sebzése, tárkapacitása, a pajzsunk tartóssága, újratöltődési sebessége, páncélunk sebzésfelfogása, továbbá testreszabása, amin keresztül akár egyedi festést is készíthetünk rá.

Azonban ami még ennél is érdekesebb, hogy hajónkat, a Normandy SR2-őt is upgradek sora alá vethetjük, erősebb páncélzat, szupererős leghipermodern fegyverért, és még sok egyéb más hasznos installációért. Persze néhány óra játék után sokan fel fogják tenni a kérdést, hogy mégis mi értelme ilyen eszeveszett mennyiségű ásványt feláldozni valamiért, aminek nincs menet közben a játékmenetre gyakorolt hatása? Elárulok egy titkot, igenis van jelentősége a hajó fejlesztésének, melyre váratlan helyzetekben fogunk rádöbbenni, s amennyiben mégsem ruházunk be a legújabb technológiákra, sokszor főhet a fejünk, mert gyakran fogjuk hallani az „én megmondtam, hogy fejleszteni kéne” mondatot…

Hej hó, hej hó, bányászni oly jó!

Furcsa dolog párhuzamot vonni a Mass Effect 2 és a Hófehérke között, ám nem lehetetlen vállalkozás, ugyanis mindkét alkotásban képbe kerül a bányászat, csak mi a törpékkel ellentétben nem ragadunk csákányt és fejlámpát a munkához, inkább hagyjuk, hogy az erre tervezett robotok nyerjék ki az értékes ásványokat a színesebbnél színesebb bolygók felszínéről.

Bár feltételezem sokan unalmas tevékenységnek találják majd a planéták átkutatását, ez a művelet gyakorlatilag elhanyagolhatatlan része a Mass Effect folytatásának, ami azért nagyon fontos, mert a játékban fellehető fejlesztések az ily módon beszerezhető négy féle elemre építkeznek. Ezek sorban az Element Zero, a Platinum, az Illidium és a Palladium. Bányászatuk pofon egyszerű; csak megközelítjük a kiszemelt bolygót, orbitális pályára állunk, majd a Normandy érzékeny szkennerével végigtapogatjuk a felszínét. Az ilyenkor látható hud jobb oldalán találunk egy skálázót, amin a folyamatosan rezgő vonalak egy anyag specifikus hangjelzés kíséretében kiugranak ha egy lelőhely fölé érünk, jelezvén, hogy ott pontosan milyen ércet és hozzávetőlegesen mennyit találunk. Ha az így keletkezett domb szimpatikusan magas, küldhetjük is a kis robotunkat, hogy begyűjtse a talált kincset. Ám arra érdemes figyelnünk, hogy ezek a masinák csupán egyszer használhatóak, számuk pedig limitált (viszont fejlesztéssel megduplázhatjuk, 30-ról 60-ra). Ha egyszer kifogytunk belőlük, érdemes ellátogatni egy töltőállomásra – igen, nem tévedés, töltőállomásra – ahol az üzemanyagigényünk mellett probe éhségünket is kielégíthetjük.

Most nem vagyok abban a hangulatban

Dehogyisnem! Kérem szépen a Mass Effect 2 valami zseniális atmoszférával büszkélkedhet. Páratlan, még az RPG műfajban is, pedig azért elmondható, hogy egy szerepjáték általában erősen koncentrál erre a kérdésre (lásd Oblivion, KOTOR). A hangulatteremtésben igazán nagy szerepe van a történetnek, ami az ígéretekhez híven valóban sokkal sötétebb, baljósabb, de egyben izgalmasabb is, azonban legalább ennyire fontos a karakterek részletes, utolsó vonásig való kidolgozottsága, ami miatt igazán szerethetővé válnak és ragaszkodhatunk is hozzájuk rendesen.

A helyszíneket sem hagyhatjuk ki a felsorolásból, melyek ezúttal kevésbé nagyok (az első rész területeihez képest gyakran eltörpülnek) de sokkal változatosabbak és részletesebbek, – nem is találkozunk steril sivatagokkal ahogy korábban-, s remekül előidézik bennünk a feszültséget, nyugtalanságot, kíváncsiságot, ahogy az megvan írva. Mindehhez jön a tökéletesen megkomponált zene és a méregdrága hollywoodi filmeket megszégyenítő szinkronizáció. Nagy és elismert színészek kölcsönözték a hangjukat, olykor még arcukat is a különféle karaktereknek, amiért mi játékosok csak hálásak lehetünk, mert ezek az apróságok teszik majdhogynem tökéletessé ezt az alkotást.

I will tear you apart Shepard!

A Mass Effect második epizódja egy remekbeszabott Sci-Fi RPG, melyet úgy készítettek el – hasonlóan az első részhez -, hogy ne csak szerepjáték rajongók élvezhessék, mert mondjuk egy szintén BioWare fejlesztésű Dragon Age-el szemben, itt nem kell sokat bíbelődni a játékosnak holmi karakterpontok osztogatásával, minden egyszerű és egyértelmű, ezért hagyományos akciójátékként is zúzhat vele bárki, akinek ehhez támad kedve.

Ami picit zavaró, az a fő történeti szál rövidsége, ebben a tekintetben ugyanis sikerült a készítőknek alulmúlnia még az Oblivion hosszúságát is, ami tegyük hozzá, nem lehetett könnyű feladat. Viszont vigasztaló a tudat, hogy a csapat tagjaihoz tartozó történetek minőségire sikeredtek, ez nyújt némi kárpótlást, s összességében 30 egynehány óra összjátékidőre elegendő, amennyiben nem foglalkozunk az olyan apró mellékküldetésekkel, amelyekkel a bolygókon kolbászoló emberkék szolgálnak.

A folytatás minden tekintetben túlszárnyalta a Saga-t megteremtő eredetit: színesebb, hangulatosabb, izgalmasabb, amellett, hogy persze technológiailag is sokat fejlődött. Csak a történet végén eszközölt csavart furcsállom, s bár elfogadtam és nem idegenkedtem sokat tőle, kíváncsi leszek, hogy a BioWare miként kerekíti egésszé a művét, úgy, hogy ne essen csorba az elő rész által táplált elképzeléseken sem. Mindent egy kalapba gyűjtve, kénytelen vagyok az eddigi legnagyobb pontszámot kiosztani, úgyhogy tessék kapaszkodni, de főleg tessék kipróbálni a programot, és ezúttal valóban megőrizni a mentéseket a harmadik részhez!

97%

+ Drámai, fordulatos, szuper történet

+ Szép grafika

+ Tökéletes szinkronhangok és zenék

+ Páratlan, egyedi hangulat

+ Finomhangolt játékelemek

- Máris vége?

- Lehetne hosszabb!

- Mikor jön a három?!

MSI R460GTX Cyclone

Az MSI GeForce GTX 460 kártyái (összesen négy modell) egytől egyig a Cyclone sorozat tagjai, melyeken a kétslotos extra hűtő mellett – ami két hőcsővel és 9 centiméteres ventillátorral 15,7%-al halkabb mint a referencia társa – Military Class kategóriájú alkatrészeket is találunk, ezzel szavatolva a hosszú élettartamot és a remek túlhajthatóságot.

A Cyclone GTX 460 csomagolásával a háttérben

Maga a kártya természetesen 336 CUDA magot tartalmaz, memóriamérettől (768 vagy 1024 megabájt GDDR5) függően 192 vagy 256 bites memória interfész mellett. A négy modellből kettő-kettő arányban vannak az alap és felhúzott órajeleken üzemelő modellek, ami azt jelenti, hogy mindkét memóriamérettel felszerelt kiadásból van gyári és túlhajtott verzió is. A gyári értékek szerint a GPU 675, a shaderek 1350 míg a memória 3600 MHz-es, míg az OC verzió 725/1450/3600 megahertzeken ketyeg.

A hűtő, közelebbről

A két DVI és mini HDMI kimenetekkel ellátott kártyák rövidesen megvásárolhatóak lesznek, árukat nem jósolták meg.

Disciples III

És itt vegyül üröm az örömbe, ugyanis nem egészen tudták ott folytatni Orosz barátaink a második rész által lefektetett alapokat, ahol azt abbahagyták. Be kell vallanom, jómagam még nem próbáltam ki a játékot, holott a demo már régebb óta elérhető, de a netet böngészve csak elvétve akad egy – egy pozitív kommentre az ember a Renaissance kapcsán. A teljes játékot bugparádéval illetik, és valami hasonlót lehet felfedezni a véleményekben, mint a Fallout II – Fallout III váltás kapcsán – vagyis az új rész nem hozza az előd hangulatát. Persze a grafika tündököl, az egységeinket agyig tuningolhatjuk, fejleszthetjük csak úgy, mint a saját hősünket. A különböző páncélok, fegyverek, és  egyéb módosítások mind megjelennek karakterünkön, természetesen full 3D-ben pompázva, Virtual Dream „motor-módra”. A második rész harcrendszere többek között kiegészül a szabad helyváltoztatás lehetőségével, így adva lehetőséget csapatunknak kiaknázni a csatatér területi lehetőségeit – vagyis a terepadottságokat. Az előző részhez képest itt csak három fajt irányíthatunk, a többi pedig az elkövetkező DLC-k sajátja lesz, tehát azokra még várni kell – talán nem is keveset, ha számba vesszük, 2002-óta mennyi idő is telt el a harmadik rész fejlesztésével.

Renaissance

Mindent összevetve, amint végre ki tudok szabadulni a Mass Effect 2 szorításából (mert bár az első rész nem fogott meg, a második rész kapcsán annyit üzenek Critical Error barátkollégámnak, hogy: VALÓBAN.), azonnal nekiállok a Disciplesnek, mert bár „tízmillió légy nem tévedhet”, de én mégis a saját szemeimmel szeretném látni, mire képes, vagy mire nem képes a Disciples III: Renaissance.